Ma felhőtlen jókedv köszöntött rám. Ilyet már hónapok óta nem tapasztaltam. Ha lehetséges lenne, azt mondanám, hogy valaki bedrogozott. (Sajnos nem.) Persze tudom, hogy még mindig a rejtélyes telefonhívás az, ami kiváltotta. Csodákat várok a holnapi naptól. Persze titokban. Valójában semmi sem fog történni, ha meg igen, akkor sem jó. Csütörtökre várom a mélyrepülést, már be is terveztem oda egy heveny ivászatot a kárenyhítésre. Még a szombatot ki kell dolgoznom, hogy hasonló figyelemelterelést vigyek véghez, de ma még élvezem, hogy reménykedem.

Azt hiszem az előrelépést úgy lehet mérni, ha hirtelen feldereng valami remény, akkor hogyan reagálunk. Egyetlen éjszakai nefogadott hívás egy ismeretlen számról felforgatta az egész napomat. Most reménykedem. Küzdök, hogy ne így legyen, de ez van. Remélem holnapra elmúlik.

Lélektanilag megvannak a gyász fokozatai: az elutasítás, a düh, a depresszió,az elfogadás és a továbblépés. Az első elég sokáig tartott, csak áltattam magam. A düh, nos az most is megvan. Depresszió, már jó barátok vagyunk. Az elfogadás új dolog, még nem mondhatom, hogy teljesen magaménak érzem. A továbblépés? Nos, hova lépjek tovább? Ma volt az első nap, hogy nem gyötörtek folyton belső monológok, egyszercsak azon kaptam magam, hogy nem gondoltam rá egy ideje. De úgy érzem, minden mindegy, mert jövő héten visszajön, és az megint a poklok pokla lesz. Minek pár nap, pár óra nyugalom, építgetés, ha akkor úgyis összeomlik minden. Olyan, mintha egyszerre mind az öt fokozat egyszerre lenne jelen bennem.
Ma először eszembe ötlött, hogy talán van valami jó abban, hogy így ez történt. Talán ez kellett, hogy többet ne kövessem el ugyanazt a hibát, amibe már ezerszer belefutottam. A leckét tán megtanultam. De persze könnyű most ilyeneket kijelenteni.
Moziztam ma egy kapcsolat kialakulását. Erőt kell vennem magamon, hogy ne játszam le előre a buktatókat és magát az elbukást. Valahogy így lesznek a megkeseredettek...
Legalább már nincs összeszorulva a gyomrom folyton. Már ez is valami. Ma volt pár óra, ami szinte gondtalan volt. Már ennek is örülnöm kell.

A heveny alkoholizalas sok időt vesz el. Muszáj jól csinálni, hogy éppen megfelelő hatást érjünk el. Ma a rum van soron. Úgy érzem, mintha nem is lennék jelen. Reggel felkelek, bemegyek dolgozni, aztan találkozok ezzel-azzal, elintézek ügyeket, kreálok ügyeket, hogy legyen mit elintézni, esetleg edzek, ha nem tudok kifogást találni, de közben igazából otthon fekszem az ágyamban a nagy semmiben. Általában, ha valami rossz történik velem, azzal nyugtatom magam: eltelik pár nap és jobb lesz, aztán pár hét és már alig jut eszembe, de már negyedik hete, nem is beszélve az előtte lévő 6 hétről és az azt megelőző 2 hónapról. Mindenféle alternatív szerekkel veszem körül magammal, egyelőre nem érzem a hatást. Talán a rum! De mégsem lehet, hogy ilyen egyszerű. Próbálnám a munkába temetni magam, de holtidőszakban!!! Miért pont ilyenkor kell ennek történnie? Most új elfoglaltságokat keresek, de ez sem olyan egyszerű, túl lusta vagyok...