Ma felhőtlen jókedv köszöntött rám. Ilyet már hónapok óta nem tapasztaltam. Ha lehetséges lenne, azt mondanám, hogy valaki bedrogozott. (Sajnos nem.) Persze tudom, hogy még mindig a rejtélyes telefonhívás az, ami kiváltotta. Csodákat várok a holnapi naptól. Persze titokban. Valójában semmi sem fog történni, ha meg igen, akkor sem jó. Csütörtökre várom a mélyrepülést, már be is terveztem oda egy heveny ivászatot a kárenyhítésre. Még a szombatot ki kell dolgoznom, hogy hasonló figyelemelterelést vigyek véghez, de ma még élvezem, hogy reménykedem.

Azt hiszem az előrelépést úgy lehet mérni, ha hirtelen feldereng valami remény, akkor hogyan reagálunk. Egyetlen éjszakai nefogadott hívás egy ismeretlen számról felforgatta az egész napomat. Most reménykedem. Küzdök, hogy ne így legyen, de ez van. Remélem holnapra elmúlik.

Lélektanilag megvannak a gyász fokozatai: az elutasítás, a düh, a depresszió,az elfogadás és a továbblépés. Az első elég sokáig tartott, csak áltattam magam. A düh, nos az most is megvan. Depresszió, már jó barátok vagyunk. Az elfogadás új dolog, még nem mondhatom, hogy teljesen magaménak érzem. A továbblépés? Nos, hova lépjek tovább? Ma volt az első nap, hogy nem gyötörtek folyton belső monológok, egyszercsak azon kaptam magam, hogy nem gondoltam rá egy ideje. De úgy érzem, minden mindegy, mert jövő héten visszajön, és az megint a poklok pokla lesz. Minek pár nap, pár óra nyugalom, építgetés, ha akkor úgyis összeomlik minden. Olyan, mintha egyszerre mind az öt fokozat egyszerre lenne jelen bennem.
Ma először eszembe ötlött, hogy talán van valami jó abban, hogy így ez történt. Talán ez kellett, hogy többet ne kövessem el ugyanazt a hibát, amibe már ezerszer belefutottam. A leckét tán megtanultam. De persze könnyű most ilyeneket kijelenteni.
Moziztam ma egy kapcsolat kialakulását. Erőt kell vennem magamon, hogy ne játszam le előre a buktatókat és magát az elbukást. Valahogy így lesznek a megkeseredettek...
Legalább már nincs összeszorulva a gyomrom folyton. Már ez is valami. Ma volt pár óra, ami szinte gondtalan volt. Már ennek is örülnöm kell.

A heveny alkoholizalas sok időt vesz el. Muszáj jól csinálni, hogy éppen megfelelő hatást érjünk el. Ma a rum van soron. Úgy érzem, mintha nem is lennék jelen. Reggel felkelek, bemegyek dolgozni, aztan találkozok ezzel-azzal, elintézek ügyeket, kreálok ügyeket, hogy legyen mit elintézni, esetleg edzek, ha nem tudok kifogást találni, de közben igazából otthon fekszem az ágyamban a nagy semmiben. Általában, ha valami rossz történik velem, azzal nyugtatom magam: eltelik pár nap és jobb lesz, aztán pár hét és már alig jut eszembe, de már negyedik hete, nem is beszélve az előtte lévő 6 hétről és az azt megelőző 2 hónapról. Mindenféle alternatív szerekkel veszem körül magammal, egyelőre nem érzem a hatást. Talán a rum! De mégsem lehet, hogy ilyen egyszerű. Próbálnám a munkába temetni magam, de holtidőszakban!!! Miért pont ilyenkor kell ennek történnie? Most új elfoglaltságokat keresek, de ez sem olyan egyszerű, túl lusta vagyok...

Az ilyen semmilyen-de-inkább-pocsék napokon annyira kedvem lenne visszatérni az "új életet kezdek" előtti állapothoz. Felhívni néhány embert, lezarvarni valami botrányos találkát, aminek a vége az ágy és néhány csodás új probléma, ami elfedi a régieket, s új távlatokat nyit az önpusztításban. Tiszta szívás normálisan élni.

Ha a választottunk tükör, s hibái, amik akár éppen szakításhoz vezettek, valójában a mi hibáink, amikkel nem tudunk szembesülni, akkor el kell gondolkodnom, hogy valaki egész más vagyok, mint azt ezelőtt hittem. Jelen állás szerint: önző, kalandokra éhes, dönteni nem tudó, erőszakos, hirtelen haragú, makacs de egyben befolyásolható, hazug, nemtőrődöm vagyok. Most, hogy leírtam, nem is tűnik olyan képtelenségnek.
Még mindig nem írt. Miért gondolom, hogy valaki válaszol egy olyan levélre, amiben megkérem, hogy többet ne kommunikáljon velem semmilyen formában...
Ma kivételesen jókedvűen indult a napom. Már nem vagyok kezdő ebben, s nem vonok le messzemenő következtetéseket az ilyen tűnékeny jókedvből. Nem gondolom, hogy végre tartósan a horizont fölé emelkedem. Mindenesetre jó jelnek vettem, hogy kimozdultam. Aztán valahogy délután elkezdett hanyatlani az életkedvem. Rendben, hogy függésben élünk, s rosszkedvünk ráfoghatjuk a frontokra, a közlekedésre, a barátainkra stb., na de mikor pár napja már csak belső dühöngésben létezem, egyszercsak eljön az az idő, amikor előjönnek belőlem a fájó szép emlékek. Mazohista vagyok, nem kétséges. Ha viszont én az vagyok, akkor neki is annak kell lenni.

Gyenge vagyok. Ezt kétségtelen. Hagyom, hogy befolyásoljanak, hogy mások irányítsanak. Mármint érzelmileg, amúgy erősnek tűnök vagy vagyok, nem is tudom. Már harmadik napja várom, hogy válaszoljon a levelemre, amiben megírtam, hogy többet nem akarom látni. Nem túl nehéz, nincs is az országban, majd persze lesz pár hét múlva, de az már egy másik történet. Azt várom, hogy megírja, sajnálja, pedig megkértem, ne tegye. Mindegy, "szeretek" szembesülni a visszautasítással, nincs több reménykedés. De közben persze reménykedem, s ha meglátnám a levelet, tudom, hogy tovább már nem lehet. Végülis már így is adtam neki elég időt, hónapokat, ez az utolsó, végső és kétségbeesett lépés... Olvastam egy cikket a vesebetegségekről. Azt írták a vesekövek megkövesedett elfolytott érzelmek. Most próbálok nem veseköveket növeszteni. Mikor olvastam, eszembe jutott egy barátnőm, akinek nemrég veseköve volt. Azt mondta, sok a kimondatlan sérelem a kapcsolatában, és persze a másik félnek is veseköve van. Legalább én kimondtan. Gyakorlom a pozitív gondolkodást. Igyekszem mindenben meglátni, már amikor eszembe jut, és már amikor kimozdulok a lakásból. Azon gondolkozom, hogy a betegség tart itthon, hogy végre gondolkozzak, vagy én tartom magam itthon úgy, hogy beteggé teszem magam, avagy ez a harmadik személy tesz beteggé, és akkor csessze meg ő. De persze nem, ő most nagyon jól érzi magát egy csodás helyen.
Néhány éve egy barátom - aki legalábbis részemről több volt - azt mondta, hallott egy bizalmat erősítő feladatról, amit szerinte ki kéne próbálnunk. Tél volt, hó, éjszaka, minusz tíz fok. A szokásos, dőljek hátra és majd ő elkap. Hátradőlem és puffantam a hóban. Azt mondta: "hogy ne bízz bennem". Azon gondolkodom, vajon nem jobb ez így. Megmondani: "felesleges bíznod bennem, nem szeretlek, nem is foglak, csak kihasznállak, amíg jó nekem, aztan továbbállok, de te vágj jó képet ehhez, különben oda a móka...". Mi alapján lesz valaki kegyetlen egy ilyen mondattól és mi alapján őszinte. Ha őszintén magamba nézek, azt látom, ha valaki ezt mondaná nekem, az tetszene. Beteg vagyok a normális emberektől, akik adott sablon szerint élnek, még a szemétségük is sablonos, csalni, hazudni is csak unalmasan tudnak. Valószínűleg éppen emiatt a perverz hajlamom miatt talál meg minden kattant. Most akkor jól kéne éreznem magam?