Lélektanilag megvannak a gyász fokozatai: az elutasítás, a düh, a depresszió,az elfogadás és a továbblépés. Az első elég sokáig tartott, csak áltattam magam. A düh, nos az most is megvan. Depresszió, már jó barátok vagyunk. Az elfogadás új dolog, még nem mondhatom, hogy teljesen magaménak érzem. A továbblépés? Nos, hova lépjek tovább? Ma volt az első nap, hogy nem gyötörtek folyton belső monológok, egyszercsak azon kaptam magam, hogy nem gondoltam rá egy ideje. De úgy érzem, minden mindegy, mert jövő héten visszajön, és az megint a poklok pokla lesz. Minek pár nap, pár óra nyugalom, építgetés, ha akkor úgyis összeomlik minden. Olyan, mintha egyszerre mind az öt fokozat egyszerre lenne jelen bennem.
Ma először eszembe ötlött, hogy talán van valami jó abban, hogy így ez történt. Talán ez kellett, hogy többet ne kövessem el ugyanazt a hibát, amibe már ezerszer belefutottam. A leckét tán megtanultam. De persze könnyű most ilyeneket kijelenteni.
Moziztam ma egy kapcsolat kialakulását. Erőt kell vennem magamon, hogy ne játszam le előre a buktatókat és magát az elbukást. Valahogy így lesznek a megkeseredettek...
Legalább már nincs összeszorulva a gyomrom folyton. Már ez is valami. Ma volt pár óra, ami szinte gondtalan volt. Már ennek is örülnöm kell.